Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A "még bármire jó lehet" tejfölösdoboz - avagy a tárgyak gyűjtögetésének csapdájában

Gyerekkoromban lakott az utca végén egy bácsi, aki arról volt hírhedt, hogy mindene megvolt. Ez a minden azonban most szószerint minden volt, magyarul minden szemét. Kisgyerekként lenyűgözött, ahogy a garázsban egymás hegyén-hátán állt a sok üres tejfölös-, vajasdoboz, számlálatlan üres műanyag üveg, zsákba gyűjtve annyi használt nejlonszatyor, amit egy szupermarket egy év alatt se ad el, tizenegy rossz bicikli, hat szakadt szalmakalap, huszonhárom rossz esernyő, megrottyant asztalok, székek, üres samponosflakonok, ruhák, cipők, játékok, szerszámok, szakadt képek, újságok, lyukas úszógumik, matracok, pumpák, alufelnik, pokrócok, kissámlin nagysámlik, mindezt megfűszerezve egy madárketreccel, és egy retró, kézzel készített székkel ami talán még ért is valamit.

Nem is értettem, a szomszédok miért erőltették mindig szegény bácsinak, hogy lomtalanításkor ugyan dobja már ki a sok sz*rt, mikor az gyerekként a többi, utcabéli játszópajtásunkkal maga volt a kincsesbánya. Egyszer annyira sikerült is felbújtatniuk az öreget, hogy azt az egy széket végülis kidobta, aminek mint utólag kiderült, 30.000 Ft volt az értéke. Ám de, ha már lomtalanítás – gondolta a bácsi – fogta magát és egy talicskányi más kacatot összeszedett innen-onnan. Úgyhogy a zárómérleg végülis pozitív lett.

Na de. Talán mindnyájan ismerünk olyan embert, aki a gyűjtögetést olyan professzionális szinten űzi, ami mellett egy rágcsáló versenybe se szállhat. Az ilyen emberekre szoktuk használni a következő szavakat: nem normális, tébolyodott, rigolyás, megőrült, neadjisten idióta.  Aztán az 1990-es években fogalmazódott meg a tudományos pálya képviselőiben is, hogy lehet, hogy megérné foglalkozni néhány vizsgálat erejéig ezzel a kérdéssel.

Elsősorban azt a témakört érdemes vizsgálni, pontosan milyen kapcsolat is áll fenn az ember, és az általa birtokolt tárgy felett. Mit adnak hozzá a tárgyak az ember személyiségéhez, és mi történik, ha mindez egyik napról a másikra megváltozik?

Egy 1991 októberében, Oaklandben történt súlyos tűzvész után Shay Sayre amerikai professzor tanulmányban (Possessions and idendity in crisis: meaning and change for victims of the Oakland firestorm, 1994) összegezte azon tapasztalatait, melyet a több, mint 5000 hajléktalanul maradt emberrel készített interjú során szerzett. Fő célja volt annak megértése, hogyan érinti az ember személyiségét, önazonosság-tudatát egy olyan katasztrófa, melyben addig személyesen birtokolt tárgyaitól hirtelen megfosztottá válik.

szabadsag

Ha a hipotézis szerint az vagyunk, amit birtoklunk, akkor kik vagyunk, ha nincsen semmink? Egy otthon nélkül maradt nő a következőt nyilatkozta: „Nehéz felfogni, hogy minden odalett. Csak úgy, mint a lakás és az ingóságok, én magam is ’odalettem’.”

Egy másik áldozat, aki idővel vissza tudott térni felújított otthonába, ezt mondta: „Sokkal jobban értékeltem a megmaradt tárgyaimat, mint előtte bármikor. Persze ezek csak tárgyi dolgok, de nagyon sokat jelentenek nekem, ezek tesznek azzá, ami vagyok.”

A hartfordi Institute of Living szorongásokkal foglalkozó központjának igazgatója, David Tolin és kutatócsoportja arra kereste a választ, hogy a tárgyak túlzott birtoklási vágyát vajon egy eltérő agyi működés okozza-e, és ha igen, akkor ez az elváltozás mennyire más, mint a normális. Az eredmény meglepő volt. A korábbi feltételezések szerint a kóros gyűjtögetés leginkább pszichológiai eredetű probléma. Ez legtöbb esetben alátámasztást nyert  az adott személy rendkívül nélkülöző környezetben, társadalmilag jelentősen hátrányos helyzetben eltöltött gyermekkorából, melynek hatására a későbbiekben kialakult a folyamatos birtoklási, gyűjtögető vágy.  

A kutatás során alkalmazott mágneses rezonanciás készülék azonban kimutatta, miszerint a vizsgált személyek agyi aktivitása egyes helyzetekben a normálistól eltérő. A vizsgálat alatt 43 kényszeres gyűjtögető, valamint 33 egészséges felnőtt, és 31 más jellegű kényszeres zavarban szenvedő egyén vett részt. A feladat szerint döntéseket kellett hozni bizonyos tárgyak (újságok, levelek) megtartásáról és eldobásáról. A gyűjtögetők agyában a döntések meghozatalakor az adott agyi tevékenység abnormálisan “túlserkent”.

A gyűjtögető emberek kimondatlan, ám legyőzhetetlen félelmet éreztek a rossz döntéstől, miszerint nem követnek-e el végzetes hibát azzal, ha kidobnak valamit. A probléma forrása leginkább a döntésképtelenség, a kockázatvállalás, tárgyak értékének túlbecsüléséből eredt.

A “hétköznapi” gyűjtőkkel ellentétben, akik a legrészletesebb információkkal rendelkeznek az általuk gyűjtött tárgyakról, és örömük leginkább azok nézegetésében, rendezgetésében rejlik, a gyűjtögetők sokszor tudatában sincsenek az általuk eltett dolgokról.  Csak ma Amerikában megközelítőleg egymillió ember nevezhető kényszeres gyűjtögetőnek, ám természetesen Magyarországon is szép számmal fellelhetőek. Egy szegedi esetben például, egy panellakásban élő férfi megszámlálhatatlan macskát halmozott fel, szinte minden héten bővítette a repertoárját. Végül a plafonról átfolyó macskapisit az alsószomszédok elégelték meg, akik bejelentették a problémát az önkormányzatnak.

Ám még ennél is extrémebb esetek is előfordulnak; van, hogy az adott személy még a vizeletétől, székletétől sem képes megválni, s vagy a súlyos bélcsavarodás határáig húzzák a helyzetet, vagy végezetül a saját nadrágukba végzik dolgukat.

Természetesen mint mindennek, a gyűjtögetésnek is megvannak a legelső, ismert képviselői: A New York Harlem városrészében élő Collyer fivérek rendezett szülői hátterük ellenére lettek a tárgyak megszállottjai. Homer és Langley egyetemet végzett, tehetséges és művelt ifjak voltak, ám sosem házasodtak meg. Az életük leginkább szüleik halála után kezdett tragikusan megváltozni, amikor a szülői házból az utolsó szögig mindent elvittek saját kis lakásukba. Számláikat nem fizették, s általában éjszaka járták New York utcáit további lomok után kutatva. A hatóságokkal többször is meggyűlt a bajuk, s ezek után már mindenkit ellenségnek tekintettek, akik az ajtótól-ablakig feltornyosult szeméthalmazt bántani akarta. Az egy idő után plafonig érő tárgyhalmazban egy 60x60 centiméteres alagútban közlekedtek, s betegesen féltek a tolvajoktól. Az idősebbik fivér nem is volt rest, az összegyűjtött tárgyakból csinált torlaszt és különféle csapdákat a váratlan látogatókat kiküszöbölendő.

szabadsag
A lakás egy része belülről

Közben az egyik férfi, Homer egy betegség következtében megvakult, s innentől a fivérének kellett gondoskodnia róla. 1947-ben aztán a rendőrségre bejelentés érkezett, miszerint a lakásból hullaszag terjeng az épületben. A nagy nehezen bejutó hatóság az egyik szobában megtalálta a halott Homert, meggyilkolásával pedig a köddé vált Langley-t vádolták.

A lakást ezután nekiállták megtisztítani, az ott őrzött tárgyak mennyisége pedig olyannyira elképesztő volt, hogy még New York másik feléről is a csodájára jártak. A kinevezett takarítók rengeteg fegyvert, orvosi műszereket, műanyag csontvázakat, röntgengépet, a Ford T-modell alvázát, 25 ezer könyvet, 14 zongorát, 11 gitárt és bendzsót,  s megszámlálhatatlan mennyiségű újságot találtak. Az elszállítás tizennyolcadik napján azonban még ennél is döbbenetesebb felfedezést tettek: a lomok alatt megtalálták a másik fivér, Langley több hete oszló holttestét, aki valószínűleg az egyik, saját maga állította csapdába akadt bele, végzetesen. Bátyja, vak lévén valószínűleg nem tudott rajta segíteni, majd ő maga is lassan éhen és szomjan halt.

szabadsag
A Ford T-modell alváza

 
szabadsag
A 60x60 centis alagút

A lomok elhordása után azonban egyértelművé vált, hogy az egész ház menthetetlen a hosszú évek óta tartó, szörnyű állapotok miatt. Ezután nem sokkal később a házat le is bontották, s azóta is egy park áll a helyén.

szabadsag
A ház tisztításának kezdetén

A tárgyak birtoklási vágyának börtönéből tehát nehéz, legtöbb esetben lehetetlen a szabadulás. Jelenleg hiába említik egy lapon a kényszeres kézmosás, vagy zár-ellenőrzés fóbiájával, még nincs rá hatékony gyógymód. 

Végezetül egy David Allen idézettel zárnék: "Egy bizonyos ponton valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy megtartson-e valamit, vagy sem. Erre két válaszom van: Ha bizonytalanok vagyunk benne, dobjuk ki! Ha bizonytalanok vagyunk benne, tartsuk meg! Válasszunk."

Hát, kösz David.  

0 Tovább

Azzal a hülye mandulával kezdődött

Azon a reggelen kiléptem a házból, és megláttam a lábam előtt azt a rengeteg, pofátlanul szétszóródott mandulát, amikről szinte sütött, hogy röhögnek az ember frissen, optimistán felkelt képébe. A tegnapi napon negyvenöt percet vett igénybe, amíg összeszedtem abba a kézzel fonott kiskosárba, amiből előtte két hosszúlábú mérgespókot is ki kellett tessékelnem.

Persze akkor már jól tudtam, hiába szidnám le a szomszéd épp akkor gyanútlanul elszaladt macskáját, ráznám az öklöm elkeseredetten az égiek felé, mindez az én hibámból történt. Hiszen tisztában voltam vele, hogy tegnap nagy szél volt. Akkora, hogy mielőtt az újságot le tudtam volna tenni az asztalra, már a szomszéd kertjében volt.

S abban a pillanatban, azon a szent helyen eszembe ötlött, hogy néha milyen megdöbbentően, nevetségesen egyértelmű a megoldás az ember problémájára; esetemben például, ha a kiskosarat a terasz sarkába rakom, és nem a lépcső elé, most nem kellene újra összeszednem azt a kur.. mármint azt a sok mandulát.

Aztán váratlanul eszembe jutott drága papám is. Szegény hetven hosszú, dolgos éve termeszti fáradhatatlan lelkesedéssel a zöldségeket, szószerint fáradhatatlanul, hiszen mióta nem tud hajolni, azóta mi fáradunk, és nem ő. Pedig – s ezt csak sötétben, görnyedve merem csak leírni is - az egész család tudja a titkot. A titkot, amit akkor se szabad kimondani, ha egy késsel a torkunkon fenyegetnek minket, ha a legínycsiklandóbb csirkepaprikással csábítgatnak, vagy ha egy kissé illuminált állapotban, egy átmulatott éjszaka után akarják belőlünk kihúzni...

Hogy mindez tök felesleges.

szabadság szabadsag

Bizony. 

Hiszen a többsége ott fog megbarnulni/elrohadni/megfonnyadni, mert képtelenség annyit eltenni/befőzni/megenni. Meg aztán, a mai világ már nem is az, mint annak idején. Az ember két munkahely mellett már nem olyan nagy lelkesedéssel jár még ki a telekre kapálni meg gazolni, hiába is kapjuk a sok irigyelt kérdést, hogy "Hát te meg melyik szoliba jársz, hogy ilyen szép barna vagy?" Aztán persze, a fagyasztó határa is véges, mert még sajnos nem nyílik a hátoldala Narniába.

S amikor az ember ezt szóvá teszi, vagyis no, mit szóvá, véletlenül megemlíti (sugallja, sejteti) akkor meg ott áll papám, széttett karokkal, a felháborodás, egyben mérhetetlen csalódottság engesztelhetetlen arcával: Akkor meg minek termesztek ennyit, ha nem kell nektek??

A család tekintete pedig egyszerre villan össze az egyöntetű válasszal: Hát de akkor ne termesszen kend.

Ennyi.

A megoldás szinte ott hever az ember előtt sokszor, mégse látja meg, ha átesne rajta se. Vagy meglátjuk, de a válasz túl nehéz és túl bonyolult ahhoz, hogy felmarkoljuk, átcsapjuk a vállunkon és tudomásul vegyük.

S akkor eszembe jutott egy indokolatlannak tűnő történet. A diákmunkás éveimben egy ideig a gyártósorról rakosgattam egy köteg papírt egy másik gépbe, ami ötpercenként méltóztatott egyet puffani, pánikszerű piros villogással kísérve. Mellettem, a hosszú évek óta ott dolgozó emberek elkínzott arccal pakolgattak a saját kis puffogó-villogó gépükből. Azon a munkahelyen, egyik nap egy hölgy feltűnően sokszor járt ki a mosdóba. 

Sírt. Mint egy beszélgetésből kiderült, beteg a gyereke, de nem tud mellette lenni, mert nem engedik el. S akkor hangott el az a bizonyos mondat, amit sose felejtek el. A másik kolléganője a hátát simítva vigasztalta, mikor feltette a kérdést.

Megértem... hát tényleg erről szól ez a francos élet?

szabadság szabadsag

A kérdése megragadt bennem, s nem csak azért, amiért ez az egy kérdés annyi mindent tartalmaz, és nem csak azért, ahogy akkor felnéztek rá a többiek, és a rengeteg gondolat ellenére nem szóltak semmit, hanem azért is, mert pár év múlva újra hallottam. Ekkor már egy irodában dolgoztam, néhány, nagyon kedves kolléganőmmel.

Aztán, egyik nap szóba került az idő. Mármint nem a napsütéses, hanem amit a kakukkos óra jelez. Hogy mennyire, hihetetlenül gyorsan telik. Hogy az ember kiskorában mennyi tervvel vág bele a dolgokba, aztán eltelik harminc év, és minden nap ugyanoda jár be, a szeretteivel alig találkozik, a kollégáját jobban ismeri már, mint a saját gyerekeit. A terveiről meg csak annyit tud, hogy egyszer voltak, talán még valahova fel vannak írva, abba a virágos emlékkönyvbe amit még a nyolcadik szülinapunkra kaptunk a szomszéd kislánytól.

Egy ilyen rövidke, ebédidőben elkapott elmélkedésben hangzott el megint az az "ominózus" kérdés: Hát tényleg erről szól az élet...? Majd a legérettebb hölgy rám nézett, és ennyit mondott: jól becsüld meg, hallod-e, és használj ki minden egyes percet! Mert az élet olyan gyorsan elmegy, hogy az ember észre se veszi..! Hatásosan mondta, szinte filmbeillően, hogy már kerestem a kamerát is a tekintetemmel, amibe elmerengve belenézhetek. 

Hmm.

Még mindig ott álltam a manduláim előtt, csípőre tett kézzel, filozofáló arccal, amikor eszembe jutott az is, hogy mostanság milyen gyakran hallani arról, hogy a mai generációból milyen sokan vállalkozni akarnak. "Frílenszörködni", a maguk ura lenni. Érdekes, hogy így belegondolva mindebbe William Strauss és Neil Howe mégsem mondott akkora oktalanságot, amikor 1991-ben, Generations című könyvében megalkotta azt a bizonyos generációs elméletet.

Az elmélet szerint, bizonyos időközönként, egyes generációk meghatározható sorrendben váltják egymást, s adott tagjai hasonló világlátással, értékrenddel rendelkeznek. Elgondolkodtató, ahogy ez a fajta szabadságvágy most együtt mozgatja őket (legalábbis sokukat) ezt a Z generációt. "Akik már nem akarnak belehalni a munkába" – mondják róluk.

Ők azok, akik kompromisszum és lelkiismeret furdalás nélkül odébbállnak egy munkahelyről, ha ott nem érzik jól magukat (netán olyan szenvedéssel indulnak munkába reggel, amit még Voldemort is megsajnálna)

Ők azok, akik a rohamosan fejlődő világban felnőve jobban alkalmazkodóak, rugalmasak, önérzetesek. Meg akarják váltani a világot, "sztártáppolnak", határozottan és rendíthetetlenül ragaszkodnak saját függetlenségükhöz, szabadságukhoz. (Mármint észrevehetően sokan közülük.)

Persze már hallom is a sok csattanást, ahogy az a rengeteg ember odacsap a térdire, hogy ezek a kis vakarékok vajon tényleg tudják-e, hogy mennyi munkával is jár egy saját vállalkozás?? Hogy mennyi kitartás, és küzdelem, és fegyelmezettség kell hozzá? Hogy – főleg az elején - mennyit kell majd engedni a büszkeségükből, mennyi-mennyi folyamatos tanulás kell, utánajárás, ügyintézés?

Hiszen a szabadon meghozott döntésekig, a szép és kívánatos szabadságig rögös és meredek az út.

szabadság szabadsag

Aztán meg az jut eszembe, hogy aki tényleg tisztában van vele, és komolyan is gondolja, az nagyon remélem, hogy tényleg sikerrel jár. Azok úgyis tudják már, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy az ember hófehér ruhában végigvágtat egy homokos tengerparton, a lemenő nap fényében, egy hangosan zengő Celine Dion számra. Talán tudják már, hogy a szabadság a szabadon meghozott döntéseket jelenti, azokat, amiket van bátorságunk meghozni. Talán közülük már többen csapják a vállukra azt a bizonyos megoldást, amit a korábbi generációk még nem tettek/tehettek meg.

És én drukkolok mindnyájuknak. S nem csak azért, mert egy kicsit mindig megszakad a szívem, mikor azokat a becsületesen dolgozó, jobb sorsot, jobb körülményeket érdemlő, jó embereket azzal az elkeseredett arccal látom. Hanem azért is, mert nagyon jó lenne, ha a jövőben minél kevesebb beteg kisgyerek lenne az anyukája nélkül.

Mindebben sok a kérdés, tudom. Az ember órákig diskurálhatna, mi hogyan lenne jó, de úgyis csak egy következtetést lehetne levonni: A változás, az kell, de nagyon. 

Aztán, mielőtt még eszembe juthatott volna megint valami, édesanyám kikiáltott a kertkapuból, hogy ugyan szedjem már össze azt a rohadt sok mandulát, mert szemlátomást útban van.

0 Tovább

Fortify

blogavatar

Hogy erős légy és bátor, mint egy üveg pálinkától!

Tarts velem Facebookon is!