Azon a reggelen kiléptem a házból, és megláttam a lábam előtt azt a rengeteg, pofátlanul szétszóródott mandulát, amikről szinte sütött, hogy röhögnek az ember frissen, optimistán felkelt képébe. A tegnapi napon negyvenöt percet vett igénybe, amíg összeszedtem abba a kézzel fonott kiskosárba, amiből előtte két hosszúlábú mérgespókot is ki kellett tessékelnem.
Persze akkor már jól tudtam, hiába szidnám le a szomszéd épp akkor gyanútlanul elszaladt macskáját, ráznám az öklöm elkeseredetten az égiek felé, mindez az én hibámból történt. Hiszen tisztában voltam vele, hogy tegnap nagy szél volt. Akkora, hogy mielőtt az újságot le tudtam volna tenni az asztalra, már a szomszéd kertjében volt.
S abban a pillanatban, azon a szent helyen eszembe ötlött, hogy néha milyen megdöbbentően, nevetségesen egyértelmű a megoldás az ember problémájára; esetemben például, ha a kiskosarat a terasz sarkába rakom, és nem a lépcső elé, most nem kellene újra összeszednem azt a kur.. mármint azt a sok mandulát.
Aztán váratlanul eszembe jutott drága papám is. Szegény hetven hosszú, dolgos éve termeszti fáradhatatlan lelkesedéssel a zöldségeket, szószerint fáradhatatlanul, hiszen mióta nem tud hajolni, azóta mi fáradunk, és nem ő. Pedig – s ezt csak sötétben, görnyedve merem csak leírni is - az egész család tudja a titkot. A titkot, amit akkor se szabad kimondani, ha egy késsel a torkunkon fenyegetnek minket, ha a legínycsiklandóbb csirkepaprikással csábítgatnak, vagy ha egy kissé illuminált állapotban, egy átmulatott éjszaka után akarják belőlünk kihúzni...
Hogy mindez tök felesleges.
Bizony.
Hiszen a többsége ott fog megbarnulni/elrohadni/megfonnyadni, mert képtelenség annyit eltenni/befőzni/megenni. Meg aztán, a mai világ már nem is az, mint annak idején. Az ember két munkahely mellett már nem olyan nagy lelkesedéssel jár még ki a telekre kapálni meg gazolni, hiába is kapjuk a sok irigyelt kérdést, hogy "Hát te meg melyik szoliba jársz, hogy ilyen szép barna vagy?" Aztán persze, a fagyasztó határa is véges, mert még sajnos nem nyílik a hátoldala Narniába.
S amikor az ember ezt szóvá teszi, vagyis no, mit szóvá, véletlenül megemlíti (sugallja, sejteti) akkor meg ott áll papám, széttett karokkal, a felháborodás, egyben mérhetetlen csalódottság engesztelhetetlen arcával: Akkor meg minek termesztek ennyit, ha nem kell nektek??
A család tekintete pedig egyszerre villan össze az egyöntetű válasszal: Hát de akkor ne termesszen kend.
Ennyi.
A megoldás szinte ott hever az ember előtt sokszor, mégse látja meg, ha átesne rajta se. Vagy meglátjuk, de a válasz túl nehéz és túl bonyolult ahhoz, hogy felmarkoljuk, átcsapjuk a vállunkon és tudomásul vegyük.
S akkor eszembe jutott egy indokolatlannak tűnő történet. A diákmunkás éveimben egy ideig a gyártósorról rakosgattam egy köteg papírt egy másik gépbe, ami ötpercenként méltóztatott egyet puffani, pánikszerű piros villogással kísérve. Mellettem, a hosszú évek óta ott dolgozó emberek elkínzott arccal pakolgattak a saját kis puffogó-villogó gépükből. Azon a munkahelyen, egyik nap egy hölgy feltűnően sokszor járt ki a mosdóba.
Sírt. Mint egy beszélgetésből kiderült, beteg a gyereke, de nem tud mellette lenni, mert nem engedik el. S akkor hangott el az a bizonyos mondat, amit sose felejtek el. A másik kolléganője a hátát simítva vigasztalta, mikor feltette a kérdést.
Megértem... hát tényleg erről szól ez a francos élet?
A kérdése megragadt bennem, s nem csak azért, amiért ez az egy kérdés annyi mindent tartalmaz, és nem csak azért, ahogy akkor felnéztek rá a többiek, és a rengeteg gondolat ellenére nem szóltak semmit, hanem azért is, mert pár év múlva újra hallottam. Ekkor már egy irodában dolgoztam, néhány, nagyon kedves kolléganőmmel.
Aztán, egyik nap szóba került az idő. Mármint nem a napsütéses, hanem amit a kakukkos óra jelez. Hogy mennyire, hihetetlenül gyorsan telik. Hogy az ember kiskorában mennyi tervvel vág bele a dolgokba, aztán eltelik harminc év, és minden nap ugyanoda jár be, a szeretteivel alig találkozik, a kollégáját jobban ismeri már, mint a saját gyerekeit. A terveiről meg csak annyit tud, hogy egyszer voltak, talán még valahova fel vannak írva, abba a virágos emlékkönyvbe amit még a nyolcadik szülinapunkra kaptunk a szomszéd kislánytól.
Egy ilyen rövidke, ebédidőben elkapott elmélkedésben hangzott el megint az az "ominózus" kérdés: Hát tényleg erről szól az élet...? Majd a legérettebb hölgy rám nézett, és ennyit mondott: jól becsüld meg, hallod-e, és használj ki minden egyes percet! Mert az élet olyan gyorsan elmegy, hogy az ember észre se veszi..! Hatásosan mondta, szinte filmbeillően, hogy már kerestem a kamerát is a tekintetemmel, amibe elmerengve belenézhetek.
Hmm.
Még mindig ott álltam a manduláim előtt, csípőre tett kézzel, filozofáló arccal, amikor eszembe jutott az is, hogy mostanság milyen gyakran hallani arról, hogy a mai generációból milyen sokan vállalkozni akarnak. "Frílenszörködni", a maguk ura lenni. Érdekes, hogy így belegondolva mindebbe William Strauss és Neil Howe mégsem mondott akkora oktalanságot, amikor 1991-ben, Generations című könyvében megalkotta azt a bizonyos generációs elméletet.
Az elmélet szerint, bizonyos időközönként, egyes generációk meghatározható sorrendben váltják egymást, s adott tagjai hasonló világlátással, értékrenddel rendelkeznek. Elgondolkodtató, ahogy ez a fajta szabadságvágy most együtt mozgatja őket (legalábbis sokukat) ezt a Z generációt. "Akik már nem akarnak belehalni a munkába" – mondják róluk.
Ők azok, akik kompromisszum és lelkiismeret furdalás nélkül odébbállnak egy munkahelyről, ha ott nem érzik jól magukat (netán olyan szenvedéssel indulnak munkába reggel, amit még Voldemort is megsajnálna)
Ők azok, akik a rohamosan fejlődő világban felnőve jobban alkalmazkodóak, rugalmasak, önérzetesek. Meg akarják váltani a világot, "sztártáppolnak", határozottan és rendíthetetlenül ragaszkodnak saját függetlenségükhöz, szabadságukhoz. (Mármint észrevehetően sokan közülük.)
Persze már hallom is a sok csattanást, ahogy az a rengeteg ember odacsap a térdire, hogy ezek a kis vakarékok vajon tényleg tudják-e, hogy mennyi munkával is jár egy saját vállalkozás?? Hogy mennyi kitartás, és küzdelem, és fegyelmezettség kell hozzá? Hogy – főleg az elején - mennyit kell majd engedni a büszkeségükből, mennyi-mennyi folyamatos tanulás kell, utánajárás, ügyintézés?
Hiszen a szabadon meghozott döntésekig, a szép és kívánatos szabadságig rögös és meredek az út.
Aztán meg az jut eszembe, hogy aki tényleg tisztában van vele, és komolyan is gondolja, az nagyon remélem, hogy tényleg sikerrel jár. Azok úgyis tudják már, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy az ember hófehér ruhában végigvágtat egy homokos tengerparton, a lemenő nap fényében, egy hangosan zengő Celine Dion számra. Talán tudják már, hogy a szabadság a szabadon meghozott döntéseket jelenti, azokat, amiket van bátorságunk meghozni. Talán közülük már többen csapják a vállukra azt a bizonyos megoldást, amit a korábbi generációk még nem tettek/tehettek meg.
És én drukkolok mindnyájuknak. S nem csak azért, mert egy kicsit mindig megszakad a szívem, mikor azokat a becsületesen dolgozó, jobb sorsot, jobb körülményeket érdemlő, jó embereket azzal az elkeseredett arccal látom. Hanem azért is, mert nagyon jó lenne, ha a jövőben minél kevesebb beteg kisgyerek lenne az anyukája nélkül.
Mindebben sok a kérdés, tudom. Az ember órákig diskurálhatna, mi hogyan lenne jó, de úgyis csak egy következtetést lehetne levonni: A változás, az kell, de nagyon.
Aztán, mielőtt még eszembe juthatott volna megint valami, édesanyám kikiáltott a kertkapuból, hogy ugyan szedjem már össze azt a rohadt sok mandulát, mert szemlátomást útban van.
